Ezt a könyvet sajnos nem olvastam. Az igazság az, hogy elmentem
mellette a Libriben, pedig megakadt rajta a szemem. Már bánom, le
kellett volna venni a polcról, és beleolvasni legalább. Na mindegy, lesz
még idén karácsony is.
-----------------------------------------------
A szürke házak sora
Papp Sándor Zsigmond könyvének olvasása közben bevillant egy gyermekkori emlék: 11 éves vagyok. Miközben a nagyszüleim nappalijában játszom, a televízióból fegyverropogás hallatszik. Majd két véres rongykupac, egy idős házaspár földi maradványai láthatók a képernyőn. A férfiről csak annyit tudok, hogy diktátor egy olyan országban, ahol sok magyar is él. Törvényszerű tehát, hogy gyűlölöm.
Emlékszem azonban arra is, hogy zavarba ejtett ez a mélyről jövő, ösztönös utálat. Az idős férfi és nő halálát akkoriban szinte mindenki követelte, etnikai hovatartozásra tekintet nélkül.
Úgy viselkedtem tehát, ahogyan másoktól láttam, de nem értettem, mi váltotta ki belőlem ezt az érzést. Évekkel később tudtam csak meg, hogy valójában mennyi szenvedést okozott a „Kárpátok géniusza”. Kiszolgáltatottságuk mégis részvétet keltett bennem.
A Semmi kis életek című regényt olvasva arra is rájöttem, hogy még azoknak is, akik a kivégzés napján közös koccintásra gyűltek össze, erősen koncentrálniuk kellett szeretteik megalázott arcára. Nehogy megszánják „azt a két hadonászó, trottyos vénembert, akinek talán nem is volt joguk a szemükben tükröződő félelemhez, nem volt joguk gyengének lenni.”Arról nekem persze fogalmam sem lehetett, hogy valójában milyen is volt a nyolcvanas-kilencvenes évek Romániája. Vajon hogyan zajlottak a dolgos hétköznapok, s miként ünnepelt az egyszeri ember.
Papp Sándor Zsigmond négyszáz oldalas nagyregénye éppen a forradalmat közvetlen megelőző, illetve azt követő időszakban játszódik, s egy határ menti romániai városba helyezi a cselekményét. A Semmi kis életek „főhőse” azonban meglepő módon nem hús-vér ember, hanem egy „masszív, szürkésbarnává szikkadt sarokház.”
A regény alcíme (Erdélyi történet) elsőre megtévesztheti az olvasót, aki azt gondolhatja, a határontúli magyar kisebbségről mesélnek majd neki. Arra azonban hamar rájöhet, hogy ezúttal nem a magyar-román együttélésen van a hangsúly (az író az identitásképzést meghatározó romángyűlöletről és a kilencvenes évekbeli erdélybizniszről majd a második regényében szeretne szólni).
Még csak nem is a rendszerváltás időszakának történelmi folyamatát vagy magát a forradalmi eseményeket rajzolja meg a könyv. A helyszín ugyan Románia, de a cselekmény tere nincs közelebbről megnevezve. A könyvben elsorolt dolgok akár máshol is megeshetnének. Sajátos kelet-európai szituációkat látunk, ami számunkra is nagyon ismerősök lehetnek.
A címben szereplő minősítő jelzők, a „semmi” és a „kis” tökéletesen illeszkednek a regény központi színhelyeként megjelölt Törekvés utca 79. szám alatti tömbház szürkeségéhez. Érzékletesen szimbolizálják a kollektív és egyéni életutak sivárságát, amelyről az író is szeretne beszélni, olykor tragikus, olykor komikus példáiban.
A Törekvés utca 79-et nem a belváros szívében találjuk meg, de a város széléig sem kell elmennünk ahhoz, hogy ráleljünk. A turistabusz erre a környékre már nem merészkedik el, de még a gyalogosok is úgy mennek el mellette, hogy egy pillantást sem vetnek rá. Nem érintette meg a háború szele, de az újkori városrendezés is elkerülte. Nincs itt semmi sem túl bonyolítva. Gyorsan összedobálták az épület négy emeletét, aztán rábízták az enyészetre. „Olyan, mint egy tiszt a lefokozás után. Egy kis Dreyfus”.
Ebben a kockaépítményben él az értelmiségi és a kétkezi munkás is, a közkedvelt fogorvos és a beszerző, akit senki sem állhat ki. De itt lakik a mindenható pártfunkcionárius vagy a régimódi lakóbizottsági elnök, aki mindenkivel szívesen elbeszélget. Vannak, akik mindent tudnak, és olyanok is akadnak, akik mindent szeretnének tudni. Besúgók és megfigyeltek, titkosszolgálatos verőlegények és megtört áldozatok, szótlan szerények és nagyhangú pletykásak gyűjtőhelye ez a színtelen, szagtalan betonépület. Olyan ez, mintha ez a sokféle ember egyetlen, kimerevített jelenetben lenne együtt jelen.
A Semmi kis életek szereplői folyamatosan szoronganak, görcsösen kapaszkodnak egy emberbe, egy tevékenységbe, egy tárgyba. Állandósult hangzavarra van szükségük, hogy legyen, ami túlharsogja az őszinte, tiszta gondolatokat. A hangok hiányát azonban elviselhetetlenül fülsértőnek érzik. Megrendült a bizalmuk saját maguk iránt, ezért kudarcuk elkerülhetetlen De nekem úgy tűnik, ezek a hétköznapi figurák nem is nagyon akarnak szembe nézni önmagukkal.
Papp Sándor Zsigmond a félelem és a remény anatómiáját vizsgálja, a belső hangokra, rezdülésekre kíváncsi. Mintha a legalapvetőbb emberi viszonyulások szagolhatóvá, tapinthatóvá válnának a regényében. Ehhez képest a nagyvilág történései csak halk mellékzörejek, amelyekre az író csak alulnézetből világít rá. Nem egy nagyszabású történelmi tényregényt tartunk a kezünkben, hanem a hétköznapok hangulatából született impressziógyűjteményt.
Rudolf például úgy érzi, még sosem szerette annyira Mártát, mint amikor hazudnia kell neki fiuk haláláról. Azt, hogy besúgónak szervezik be, még talán túlélné, de a felesége és a fia elárulását képtelen megemészteni. Mégsem tesz, tehet (?) semmit.
Mihai Gondru fontos pozíciót tölt be a pártban, így könnyedén elrendezi, ha a fia kellemetlen ügybe keveredik. Azt azonban sosem gondolta volna, hogy egyetlen elhamarkodott döntése egy ember életébe kerülhet. A hatalom furcsa játékot űz. Ha valaki aggodalmaskodni kezd, hamar odavész a tekintélye.
Novák Eszter anyai örömök elé néz, de fogalma sincs arról, mitévő legyen: szülje meg a gyermeket, vagy fojtsa el az új életet? Maradjon a számára idegen férfi mellett vagy utazzon el innen jó messzire? Létezik egyáltalán jó megoldás?
Látszólag három különböző történetet mesélnek el nekünk, amelyeket a csúcsponton rendre megszakítanak. Olyan érzésünk van, mintha a regény cselekménye széttartana. Papp Sándor Zsigmond a meséjét a jelenből indítja el, majd visszalép a múltba, s végül észrevétlenül visszatekeri a cselekményt a jelenbe. Az idősíkok változtatásával akár mindent egészben is láthatnánk, azonban nem kapunk pontos válaszokat a kérdéseinkre. Csak csepegtetik a furcsa jeleket.
Lassan azonban derengeni kezd, hogy a szereplők között sok a kapcsolódási pont. Átjárnak az egyik történetből a másikba. A különálló sorsok Schiffer Balázs meggyilkolásának éjszakáján keresztezik egymást. Ez a tragikus eset, akár egy mágnes, minden figurát a Törekvés utca 79. alá terel. Mintha Robert Altman is besegített volna a cselekmény bonyolításába. S itt van még ez a különös alak, Nicu Zmeura is. Úgy érezzük, mindenhez köze van, mégsem ismerjük az arcát. Nehéz eldönteni, zsigerből gyűlöljük-e vagy engedjünk meg a számára egy kis részvétet, szeretet is.
De ne is próbáljunk meg kihámozni minden lényeget a könyvből, mert csak feltételezésekből, pletykákból tájékozódhatunk. A rendszer úgy van kitalálva, hogy mindent el kell hallgatni. Amikor a szereplőkre hirtelen rátör a „szabadság”, akkor sem áll érdekükben, hogy bármi is kiderüljön. A megszokások túlságosan is mélyen gyökeret vertek bennük. Akik tudják a válaszokat, nem akarnak beszélni. Akik pedig kérdezhetnének, már rég nem kíváncsiak semmire.
Nem tudni, ki osztja a szerepeket, mi alakítja a sorsokat. S vajon milyen tanulság vonható le a Semmi kis életek szereplőinek történetéből? Felfedezhető egyáltalán valamiféle szabályszerűség? Mintha minden hatás változást hozna, mégis minden ugyanúgy maradna, mint korábban.
A Törekvés utca 79. lakói talán azt súgják nekünk, hogy a szabadság nem ott kezdődik, amikor kikérik a véleményünket fontos közéleti kérdésekben. S nem is akkor, amikor hangosan merünk röhögni a nyílt utcán egy kínosnak vélt viccen. Arra van szükségünk, hogy elhiggyük a világ jobb hely annál, mint amilyennek látjuk. „Legalábbis finomabb az íze.”
Mert addig csak egyetlen tétel tűnik valóságosnak, ahogyan Papp Sándor Zsigmond költőien megfogalmazza: „A házban, akárcsak egy nagy fazékban, mindenki réges-rég összerogyott már. És ez a massza nem szül hősöket, szúrós szemű halhatatlanokat, csak önmagát termeli újra, sűrűn és elpusztíthatatlanul, hogy kitöltsön minden szabadon hagyott rést.”
(Ajánlót írta: Jeges-Varga Ferenc, port.hu)
mellette a Libriben, pedig megakadt rajta a szemem. Már bánom, le
kellett volna venni a polcról, és beleolvasni legalább. Na mindegy, lesz
még idén karácsony is.
-----------------------------------------------
A szürke házak sora
Papp Sándor Zsigmond könyvének olvasása közben bevillant egy gyermekkori emlék: 11 éves vagyok. Miközben a nagyszüleim nappalijában játszom, a televízióból fegyverropogás hallatszik. Majd két véres rongykupac, egy idős házaspár földi maradványai láthatók a képernyőn. A férfiről csak annyit tudok, hogy diktátor egy olyan országban, ahol sok magyar is él. Törvényszerű tehát, hogy gyűlölöm.Emlékszem azonban arra is, hogy zavarba ejtett ez a mélyről jövő, ösztönös utálat. Az idős férfi és nő halálát akkoriban szinte mindenki követelte, etnikai hovatartozásra tekintet nélkül.
Úgy viselkedtem tehát, ahogyan másoktól láttam, de nem értettem, mi váltotta ki belőlem ezt az érzést. Évekkel később tudtam csak meg, hogy valójában mennyi szenvedést okozott a „Kárpátok géniusza”. Kiszolgáltatottságuk mégis részvétet keltett bennem.
A Semmi kis életek című regényt olvasva arra is rájöttem, hogy még azoknak is, akik a kivégzés napján közös koccintásra gyűltek össze, erősen koncentrálniuk kellett szeretteik megalázott arcára. Nehogy megszánják „azt a két hadonászó, trottyos vénembert, akinek talán nem is volt joguk a szemükben tükröződő félelemhez, nem volt joguk gyengének lenni.”Arról nekem persze fogalmam sem lehetett, hogy valójában milyen is volt a nyolcvanas-kilencvenes évek Romániája. Vajon hogyan zajlottak a dolgos hétköznapok, s miként ünnepelt az egyszeri ember.
Papp Sándor Zsigmond négyszáz oldalas nagyregénye éppen a forradalmat közvetlen megelőző, illetve azt követő időszakban játszódik, s egy határ menti romániai városba helyezi a cselekményét. A Semmi kis életek „főhőse” azonban meglepő módon nem hús-vér ember, hanem egy „masszív, szürkésbarnává szikkadt sarokház.”
A regény alcíme (Erdélyi történet) elsőre megtévesztheti az olvasót, aki azt gondolhatja, a határontúli magyar kisebbségről mesélnek majd neki. Arra azonban hamar rájöhet, hogy ezúttal nem a magyar-román együttélésen van a hangsúly (az író az identitásképzést meghatározó romángyűlöletről és a kilencvenes évekbeli erdélybizniszről majd a második regényében szeretne szólni).
Még csak nem is a rendszerváltás időszakának történelmi folyamatát vagy magát a forradalmi eseményeket rajzolja meg a könyv. A helyszín ugyan Románia, de a cselekmény tere nincs közelebbről megnevezve. A könyvben elsorolt dolgok akár máshol is megeshetnének. Sajátos kelet-európai szituációkat látunk, ami számunkra is nagyon ismerősök lehetnek.
A címben szereplő minősítő jelzők, a „semmi” és a „kis” tökéletesen illeszkednek a regény központi színhelyeként megjelölt Törekvés utca 79. szám alatti tömbház szürkeségéhez. Érzékletesen szimbolizálják a kollektív és egyéni életutak sivárságát, amelyről az író is szeretne beszélni, olykor tragikus, olykor komikus példáiban.
A Törekvés utca 79-et nem a belváros szívében találjuk meg, de a város széléig sem kell elmennünk ahhoz, hogy ráleljünk. A turistabusz erre a környékre már nem merészkedik el, de még a gyalogosok is úgy mennek el mellette, hogy egy pillantást sem vetnek rá. Nem érintette meg a háború szele, de az újkori városrendezés is elkerülte. Nincs itt semmi sem túl bonyolítva. Gyorsan összedobálták az épület négy emeletét, aztán rábízták az enyészetre. „Olyan, mint egy tiszt a lefokozás után. Egy kis Dreyfus”.
Ebben a kockaépítményben él az értelmiségi és a kétkezi munkás is, a közkedvelt fogorvos és a beszerző, akit senki sem állhat ki. De itt lakik a mindenható pártfunkcionárius vagy a régimódi lakóbizottsági elnök, aki mindenkivel szívesen elbeszélget. Vannak, akik mindent tudnak, és olyanok is akadnak, akik mindent szeretnének tudni. Besúgók és megfigyeltek, titkosszolgálatos verőlegények és megtört áldozatok, szótlan szerények és nagyhangú pletykásak gyűjtőhelye ez a színtelen, szagtalan betonépület. Olyan ez, mintha ez a sokféle ember egyetlen, kimerevített jelenetben lenne együtt jelen.
A Semmi kis életek szereplői folyamatosan szoronganak, görcsösen kapaszkodnak egy emberbe, egy tevékenységbe, egy tárgyba. Állandósult hangzavarra van szükségük, hogy legyen, ami túlharsogja az őszinte, tiszta gondolatokat. A hangok hiányát azonban elviselhetetlenül fülsértőnek érzik. Megrendült a bizalmuk saját maguk iránt, ezért kudarcuk elkerülhetetlen De nekem úgy tűnik, ezek a hétköznapi figurák nem is nagyon akarnak szembe nézni önmagukkal.Papp Sándor Zsigmond a félelem és a remény anatómiáját vizsgálja, a belső hangokra, rezdülésekre kíváncsi. Mintha a legalapvetőbb emberi viszonyulások szagolhatóvá, tapinthatóvá válnának a regényében. Ehhez képest a nagyvilág történései csak halk mellékzörejek, amelyekre az író csak alulnézetből világít rá. Nem egy nagyszabású történelmi tényregényt tartunk a kezünkben, hanem a hétköznapok hangulatából született impressziógyűjteményt.
Rudolf például úgy érzi, még sosem szerette annyira Mártát, mint amikor hazudnia kell neki fiuk haláláról. Azt, hogy besúgónak szervezik be, még talán túlélné, de a felesége és a fia elárulását képtelen megemészteni. Mégsem tesz, tehet (?) semmit.
Mihai Gondru fontos pozíciót tölt be a pártban, így könnyedén elrendezi, ha a fia kellemetlen ügybe keveredik. Azt azonban sosem gondolta volna, hogy egyetlen elhamarkodott döntése egy ember életébe kerülhet. A hatalom furcsa játékot űz. Ha valaki aggodalmaskodni kezd, hamar odavész a tekintélye.
Novák Eszter anyai örömök elé néz, de fogalma sincs arról, mitévő legyen: szülje meg a gyermeket, vagy fojtsa el az új életet? Maradjon a számára idegen férfi mellett vagy utazzon el innen jó messzire? Létezik egyáltalán jó megoldás?
Látszólag három különböző történetet mesélnek el nekünk, amelyeket a csúcsponton rendre megszakítanak. Olyan érzésünk van, mintha a regény cselekménye széttartana. Papp Sándor Zsigmond a meséjét a jelenből indítja el, majd visszalép a múltba, s végül észrevétlenül visszatekeri a cselekményt a jelenbe. Az idősíkok változtatásával akár mindent egészben is láthatnánk, azonban nem kapunk pontos válaszokat a kérdéseinkre. Csak csepegtetik a furcsa jeleket.
Lassan azonban derengeni kezd, hogy a szereplők között sok a kapcsolódási pont. Átjárnak az egyik történetből a másikba. A különálló sorsok Schiffer Balázs meggyilkolásának éjszakáján keresztezik egymást. Ez a tragikus eset, akár egy mágnes, minden figurát a Törekvés utca 79. alá terel. Mintha Robert Altman is besegített volna a cselekmény bonyolításába. S itt van még ez a különös alak, Nicu Zmeura is. Úgy érezzük, mindenhez köze van, mégsem ismerjük az arcát. Nehéz eldönteni, zsigerből gyűlöljük-e vagy engedjünk meg a számára egy kis részvétet, szeretet is.
De ne is próbáljunk meg kihámozni minden lényeget a könyvből, mert csak feltételezésekből, pletykákból tájékozódhatunk. A rendszer úgy van kitalálva, hogy mindent el kell hallgatni. Amikor a szereplőkre hirtelen rátör a „szabadság”, akkor sem áll érdekükben, hogy bármi is kiderüljön. A megszokások túlságosan is mélyen gyökeret vertek bennük. Akik tudják a válaszokat, nem akarnak beszélni. Akik pedig kérdezhetnének, már rég nem kíváncsiak semmire.
Nem tudni, ki osztja a szerepeket, mi alakítja a sorsokat. S vajon milyen tanulság vonható le a Semmi kis életek szereplőinek történetéből? Felfedezhető egyáltalán valamiféle szabályszerűség? Mintha minden hatás változást hozna, mégis minden ugyanúgy maradna, mint korábban.
A Törekvés utca 79. lakói talán azt súgják nekünk, hogy a szabadság nem ott kezdődik, amikor kikérik a véleményünket fontos közéleti kérdésekben. S nem is akkor, amikor hangosan merünk röhögni a nyílt utcán egy kínosnak vélt viccen. Arra van szükségünk, hogy elhiggyük a világ jobb hely annál, mint amilyennek látjuk. „Legalábbis finomabb az íze.”
Mert addig csak egyetlen tétel tűnik valóságosnak, ahogyan Papp Sándor Zsigmond költőien megfogalmazza: „A házban, akárcsak egy nagy fazékban, mindenki réges-rég összerogyott már. És ez a massza nem szül hősöket, szúrós szemű halhatatlanokat, csak önmagát termeli újra, sűrűn és elpusztíthatatlanul, hogy kitöltsön minden szabadon hagyott rést.”
(Ajánlót írta: Jeges-Varga Ferenc, port.hu)
